Rekviem egy haverért

Már második napja halogattam, de ma nem lehetett tovább odázni. Az óra sem hagyott nyugtot. Nem volt mese, fel kellett kelni. Még néhányszor meginogtam, azután csak sikerült annyi erőt vennem, hogy nekilóduljak.
A biciklin azon morfondíroztam, néhány éve simán ugrottam ki az ágyból három húszkor, hogy négyre már bent álljak a Dunában. Most meg...

Végül a bicikliúton az Ébresztőnek elkeresztelt gödör - amibe ismét sikerült teljes sebességgel belehajtanom - rázta helyre a fejemben a gondolatokat és terelte végül a mai horgászat felé.

Pirkadt, amikor elkezdtem összepakolni a botot, orsót. Mikor pedig a legyet is felkötöttem, a kanyarban megjelent az első önjáró tolóhajó. Ezek a pöffencsek nem izgatnak különösebben, "nem sok vizet zavarnak". Azért még mielőtt megbolygatná kedvenc zátonyomat, egyet-kettőt dobok - gondoltam. Akkor nézek dél felé, uramfia! ez nem is tolós, hanem a My Story nevezetű szállodahajó. Na, iszkiri ki a vízből, még mielőtt fürdéssel kezdődne az Istennek ez a csodálatos hajnala!

Nem mondom, rendesen kitett magáért ez a vízi alkalmatosság, de nyomába sem érhetett az őt követő, már a nevét sem tudom, miféle, csodaszörnynek. Ez aztán még felkeverte a Dunának azokat a részeit is, amiket az első viszonylag békében hagyott.

Nagyon elkenődtem. Ezért felkelni! A fene enné meg a büdös hajóit! De ni! Nem is olyan szutykos ez a víz! Nahát! Örömmel láttam, csak a szélében úszott némi iszap, beljebb viszont szép tiszta maradt.

Gyorsan befelé azzal a műléggyel, hadd kapja el egy jófajta balin!

De dobálhattam én, amit csak akartam! Pedig még a mai nap tiszteletére egy Fuzzy-Wuzzy legyet is készítettem. Minden hiába. Nem kellett nekik. Semmi.

Az idő közben lassan fél hatra fordult.

Nagyjából akkor adott életjelet magáról először. Azt, hogy itt lapított valahol a közelemben, sejtettem, csak  még nem lármázta fel a környéket. Éppen az egyik „utolsó sanszomat” (van ilyenem néhány) húzgáltam keresztül-kasul a sodrásban, amikor egy diszkrét ráfordulással adta legyem és az én tudtomra: itt van. Itt van, mindent lát, mindent figyel. De a legyem, az nem kellett neki. Nem baj, a lényeg, innentől bármikor megvadítható, csak a megfelelően összeállított tollak-szőrök kellenek. A sapkámat teletüzdeltem mindenféle léggyel, ne kelljen már örökké a hátizsákban kotorásznom utánuk. Mikor aztán a nagyobb legyek próbájának végére értem, mondanom sem kell, minden siker nélkül, nagyot sóhajtottam. Egészen a köldökömből. Nincs mese, fel kell raknom a kicsi nedveseket és a huszas előkét – egyezkedtem magamban. Ha tetszik, ha nem. Végülis, ha egy légy van fent, talán nem tépi le az első rohammal egy vitéz hal.

Miután meggyőztem magam, finomítottam a patonyon (Cralusso – a legjobb! Ezt most minden reklám nélkül!), újra célba vettem a vizet és kedves haveromat.

Mert közben haverok lettünk. Igaz, régebben nem egy magáról megfelejtkezett balin vitorlázott már el a csizmáim előtt, de amit az én haverom csinált, az mindenen túltett. Kizárólag mellettem érezte jól magát, ha el is csavargott egy-két percre, hamarosan újra tőlem néhány méterre húzta a világhíres V betűt. Aztán meg rabolt egyet. Úgy két méterre tőlem. Majd egy újabbat. Nem győztem ámélkodni. Ilyet? Ez a hal egy cseppet sem fél. Mert mondanom sem kell, mindezt a térdig érő csobogósban csinálta. Ha meg is ugrott a lábam előtt, az inkább játéknak hatott mint félelemnek.

Azért én közben lelkesen dobáltam a mindenféle legyeket, azokra bizony rá sem hederített. A legbeváltabb példányok cserélgették a helyet sapkám sildjén, amikor eszembe jutott, mi lenne, ha…

Nem sokat teketóriáztam, előszedtem egy 10-es méretű Spuddlert az alumínium doboz fogságából, de ezt már tényleg utolsónál is utolsóbb lehetőségnek szántam.

Dobhattam vagy ötöt, mikor egy ütést éreztem, egy burványt láttam (ez az egy másodperc később – a visszaemlékezésnél -  valahogy mindig kimarad), majd az öreg Hardy komótosan adagolni kezdte a zsinórt. Az én haverom meg csak ment, ment, ment. Az egyik szemem a halon, a másik az egyre fogyó zsinóron volt. Húha, még néhány karika, és jön az alátét! De a hal ereje is fogyóban volt, erőszakoskodni a vékony előke miatt nem nagyon mertem, végül sikerült megfordítanom. Innentől kezesbárányként jött felém, hogy néhány kisebb menekülési kísérlet után a szákomban kössön ki. Akkor már láttam, nagy a baj.

Sajnos olyan rosszul akadt a horog, hogy a kopoltyújából ömleni kezdett a vér. Megpróbáltam minden tőlem telhetőt, de csak nem akart jobban lenni. Pedig a vérzés is elállt. Tizenöt percet kínoztam, élesztgettem, mikor azt mondtam, elég. Megszabadítottam minden földi gondjától és körülbelül huszonhárom év kihagyás után, megpucoltam, hazavittem.

Ezért nem volt nehéz a mérése sem. A mérőszalag pontosan 57 centit mutatott. Egy egészséges, gyönyörű példány feküdt előttem.

Nem is zavarna ez az egész ennyire, ha csak úgy valahol tizennyolc méterre fogja meg a legyet, minden előzmény nélkül, de így egy kicsit más.

Szerettem volna most ezt a kis írást ennek a bolondos, kedves jószágnak szentelni, aki szerzett nekem egy nagyszerű félórát, mert nekem ez a balin tényleg a haverom lett.