2013. május 28., kedd

Botteszt


avagy Heddont a hedonistáknak


Igen megörültem amerikai barátom emilének, amiben megemlítette, elhozná a nádbotot kipróbálásra, amit már két évvel ezelőtt is beszéltünk. Állítólag. Mert én bizony nem, hogy erre, de még arra sem emlékeztem, van-e Kennek egyátalán nádbotja. Mindegy, a lényeg, hozza a botot, suhintsak már vele egyet-kettőt.
Mivel nagyjából évek óta szemezgetek különböző márkájú és hosszúságú nádbotokkal, de az örökös Tamáskodók, hogy aszongya:”nehéz is (erről majd később), lassú, takony botok, meg macera, jaj, meg különben is, a fejem is úgy fáj”, úgy elvették a kedvemet, a végén már nem is nagyon nézelődtem.



 Végre-valahára, Pünkösd hétfőjén sikerült összefutnunk egy dunai balinozásra (persze a balinok ránk se’ bagóztak, ahogy az ilyenkor lenni szokott), amikor egy óvatlan pillanatban Kennek szegeztem a kérdést: „Izé, szóval kipróbálnám azt a nádbotot.” Nosza, több sem kellett amerikánus barátomnak, kiballagott a vízből a kocsijához, majd egy perc múlva megjelent a bottal. Mivel még életemben ilyen szerkezet nem volt a kezemben, valami behemót dárdára gondoltam (lásd fent: nehéz). Ezzel szemben egy filigrán kis botot tartott a kezében, ami egyátalán nem hasonlított a „tudósok” által beharangozott dorongra. A bot mellé még egy Hardy Uniqua orsót is hozott, valamikorról az ősrobbanás korából. Az orsón DT 6-os zsinór, a tökéletes harmóniáért.
Az viharvert Hardy-t nagyon illedelmesen megköszöntem, és már szereltem is fel az én jó öreg Princessemet a hátizsákból.






 Ezen ugyan WF 7 I zsinór volt, de Ken megnyugtatott, a bot bírni fogja.
A tippetet már szinte remegő kézzel kötöttem meg, majd végül a legyet azt sem tudom, hogyan tettem fel a végére. De aztán minden egyben volt, kezdődhetett a dobálás!
Maga a bot valóban nehezebb agyon könnyített grafit társainál, viszont Jézus Krisztus óta tudjuk, a műlegyes horgászat nem a migrénes, nyafogó lányok sportja. Mindenesetre percek alatt megszokható a különbség, egy óra után pedig már észre sem veszi az ember, hogy nehezebb egy kicsit. Mert egészen másra figyel. Az érzésre. Na, itt leszek bajban, mert egyenlőre azt az érzést, amit egy ilyen bot nyújt, igen nehéz leírni. Még mielőtt kapnék a fejemre a tradicionális mániám miatt, be kell valljam, ez már régen nem érdekel. Sem a tweed zakó, sem a többi külsőség. Ezért aztán nem érhet az a vád, hogy elfogult vagyok. Azaz az vagyok, de nem ezért. Ugyanis olyan érzésem volt, hogy a zsinór és a légy legapróbb rezdülését is érezni minden suhintásnál. Tulajdonképpen akár a zsinórt fognám a kezemben és azt dobálnám. Jól írta vagy hetven éve Szeley Dezső, a zsinórnak szinte egybe kellene olvadnia a spiccel. Asszem Heddonéknak ezt sikerült megcsinálniuk. Való igaz, olyan nagyon szűk lúpokat nem lehet vele csinálni, meg nagyon messzire sem dobni, de ezt a botot nem is erre tervezték. Ezzel minden halat be kell cserkészni. Ügyesen. Okosan. Óvatosan.



Mivel két reggelem volt a próbálgatásra, ezért az első napot hagytam az ismerkedésre, a második nap kerülhetett sor az éles bevetésre.
Kedden már nem is vittem a saját botomat, csak hátizsákot és a szákot. Miután összecsúsztattam az amúgy kb. nyolcvan éves fémeket, amelyek a mai napig tökéletesen illeszkednek, már rohantam is a vízhez. Kennek átadtam a tuti pályát, magam pedig elkezdtem egerészni a csendesebb rész szélében. Nagyjából hármat dobhattam, amikor gyönyörű burvány jelent meg a légy mögött. Sajnos balin barátom nem kapta el a legyet, csak engem sikerült jól megijesztenie. Innentől aztán kettőzött erővel intéztem rohamot, ami még három kapást, eléggé óvatosat, eredményezett, halat azonban nem. Igazából nem is nagyon érdekelt, mert ezzel a bottal számomra valóban frenetikus élmény volt a horgászat. Követtem a zsinór meseszép útját, éreztem, ahogyan megfeszül a bot, és íjként lövi előre a zsinórt. Akár egy lassított filmben.



A sok dobás között észre sem vettem, szépen ránk reggeledett. Kikászálódtunk a vízből, én szomorúan szedtem le az orsót a botról ( aminek szerintem Ken legalább ennyire örült, hiszen így már biztosan nem tehetek kárt a botjában), és búcsúztam el a Fekete Csodától.
Összességében egy remek kis botot foghattam a kezemben két hajnalnyit, nagyon sajnálom, hogy nem most kezdtem el e legyes horgászatot, mert akkor kizárólag ilyeneket vennék. Aki csak teheti, próbálja ki, egy életre titkos szerelme marad egy ilyen karcsú gyönyörűség!
Viszont nem lenne teljes ez a néhány sor anélkül a vallomás nélkül, ami még ide a végére kívánkozik. Hiába volt fellegekben járó a horgászat ezzel a príma ragasztottal, azért megszólalt bennem a lelkiismeret, és elég sokat gondoltam a tokjában szomorkodó, otthon maradt Sharpes botomra. Túl sok emlék köt már hozzá, hogy csak úgy lecseréljem, sarokba állítsam. Remélem ezeket a sorokat most Ő is érzékeli, valahogy telepatikusan, és megbocsátja félrelépésemet. Mert még sok balin vár ránk itt a Dunánál.

Végezetül a szürke adatok:

A bot neve: Heddon #17 Black Beauty ( Standard Trout - valamikor az 1930-as években készült)




Osztály: HDH, ez a mostani 6/7-es osztálynak felel meg




Hossz: 8’ 6”  (260 cm)





Súly: az ördög tudja. De nem nehéz, az biztos!  



5 megjegyzés:

  1. Szép bot az biztos, hát még ha tudna mesélni :)

    VálaszTörlés
  2. A "tudósok"-ról szóló részen jót röhögtem, nagyon egyet értek vele. :D
    Engem is lebeszélt anno minden nagyokos a nádbotról, pedig már leütöttem egy gyönyörű darabot az Ebayen, mai napig bánom, hogy hallgattam rájuk.

    VálaszTörlés
  3. Ezek szerint én szerencsés vagyok, hogy a második legyezőbot amit a kezembe nyomtak egy nádbot volt. :) Tetszett egyébként nekem is, bár tényleg furcsa a grafit után.

    VálaszTörlés
  4. De még milyen szerencsés!:)
    Nem lenne semmi baj a tudósokkal, ha saját, tapasztalati úton megszerzett dolgaikat adnák közre, nem az amerikai fórumokat kellene magyarul olvasni.

    VálaszTörlés
  5. Sok a tudomány, de kevés a tudós.
    René Guénon

    VálaszTörlés