2013. november 30., szombat

Romhányi József: HAL-DAL

Romhányi József: HAL-DAL

Egy pontyporonty s egy kiscsuka kiúszott a nádhoz,
hátha e kis kaland finom vacsorát hoz.
Meg is láttak ott egy ingerlő csalétket,
mely a parton ülő horgászban ért véget.
- Bekapom! Ez finom falat!
- mondta volna a víz alatt
a ponty, hogyha
a pongyola
természet nem teszi némává a halat.
- Csak kapd! - biztatta volna menten
a közismerten
rosszmájú csuka.
- Csak a végén meg ne bánd,
mert a horgász veleránt!
- És ha kiránt?
Kis hal iránt
irgalmas a rendes pecás,
s még nem vagyok negyvendekás.
- Sületlenség! - szólt a márna.
- Ki lenyelné, pórul járna,
mert aki bekapja az ellenség horgát,
annak bizony elvágják a torkát.
- Ugyan menj a víz alá! - förmedt rá a ponty -,
ilyen olcsó közhelyeket nekem ne is mondj!
Be is kapta a csalétket sebtiben,
aztán kisült az igazság. Tepsiben.

2013. november 24., vasárnap

Herman Ottó: A magyar halászat könyve (részlet)

Most, hogy az időjárás lerakatta velem a horgászbotot, végre újra kedves könyveimben búvárkodhatok. A napokban Herman Ottó könyve volt/van porondon, ott találtam ezt a pár sort, 1720-ból. Érdekes, mennyit fejlődtünk azóta - visszafelé...






A forrás im ez: "Calendarium oeconomicum perpetuum," mely magyar nyelven látott napvilágot Kassán 1720-ban, később Győrött 1753-ban. E két kiadásban a halastóra vonatkozó regulák kiegészítik egymást s lényeg szerint a következők:

Januarius. Bódog asszony hava. Ha újév napján a nap tisztán és világosan fényeskedik, az esztendő hallal bővelkedik. Ebben és az jövendő hónapban az halastókban, a kiken víz nem foly által, ha béfagytanak mindennap lékezzék, hogy meg ne fúllyanak az halak benne.

Februarius. Bőjt elő hava. Halastókat halakkal megrakni utolsó fertályon. Az Csukák Szt. Mátyás nap táján júvnak.

Márczius. Bőjt más hava. A halastókbúl az apró halakat kifogni, és máshová tenni, hogy nőjjenek, első fertállyán az holdnak, avagy hold tölte előtt.

Húsvéttól fogva Szt. Jakab napig mindenféle hal ívik, azért ez idő alatt nem kellene öreghálókkal halászni, hanem a nagy vizekben, a hol nád nincsen; de a tókban és a nádason a partoknál nem kellene engedni.

Aprilis. Szt. György hava. Az pontyokat, a kik ivadékra valók, Szt. György nap táján kell az halastóban ereszteni; t. i. hármat ikrást, kettőt tejest. Az halastót pedig, hova a halakat bocsátyák: elsőben meg kellene szántani; és ha lehetne teletszaka állana víz nélkül.

Három féle tót kiván az ponty; másban köll ő néki lenni a hol ivik, másban a hol nevekedik; harmadikban a hol hizik. Hasonlóképpen a fiatal Pontyok is; egyikben legyenek az esztendősök, másikban kettő, harmadikban három esztendősök; a kiket azután ki köll venni és az öreg tóban bocsátani, a hol hizzanak.

Május. Pünkösd hava. Ebben az hónapban kezdődik az horgászat, gelisztával, vagy cserebogárral, vagy rákkal.

Junius. Szt. Iván hava. Urnap után kezdődik legjobban a rákászat és Anguilla (angolna) fogás.

Julius. Szent Jakab hava. Szent Jakab nap után a Halászok halászhatnak az öreghálóval egész Húsvétig, mert a vívásnak ideje elmúlt.

Augusztus. Kis-Asszony hava. Ugyan ebben az időben - Sz. Bertalan nap táján - megszünnek a halak hosszában nőni: hanem hizni kezdenek és temérdekek lesznek.

Ebben az hónapban szecskőt avagy nyers ráklábat tesznek a horogra; de eléb le kell vonni az héjját.

Szeptember. Szt. Mihály hava. Ebben az hónapban az sok külömb-külömbféle halászat vagyon. Az pontyokat is kihalászszák és más tókba vetik az nevelésre; az ivadékokat is kifogják és más tóba hányják, a hol nagyobb helyek vagyon az nevekedésre. Horogra fogják a halat Bőgölylyel, ha a szárnyát elszakítják. nyers, büdös ráklábbal és farkkal; de az héjját levonyák.

Október. Mindszent hava. Szt. Gál nap táján Halas tókat kihalászni, az az 14. Octóberben.

December. Karácson hava. A Tókra vigyázni köll és jól megtisztítani; ha be fagynak, szorgalmatosan lékeket kell rajtok vágni, hogy a halak meg ne fúllyanak a jég alatt.

2013. október 8., kedd

Még mindig október

Ahogyan Ti sem, úgy magam sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar újra klaviatúrát fogok. Történt pedig, ma délután hazafelé menet beugrottam anyósomhoz. Neki sóhajtoztam, ilyenkor a legjobb lenne  Dunánál. - Akkor miért nem mész? - kérdezte. Tényleg, miért nem?
Így aztán amilyen gyorsan csak lehetett, gúnyát cseréltem, és úgy negyed óra múlva már a gyűrűkbe fűztem a zsinórt. Rablás egy darab sem volt, de ez most nem is érdekelt. Már a biciklivel is lassan mentem, szép komótosan. Hirschfeld Sándor, a múlt század egyik legnagyobb erdélyi műlegyese mondta/írta egy Sporthorgász újságban, valamikor 1940-41 körül, nem szabad sem irígynek, sem telhetetlennek lenni. Amit ott Fönn elrendeltek mára, az úgyis csak a tiéd lesz. Nem pontosan idéztem, de a lényeg ez volt.
Na, már megint elcsavarogtam a sorok között, aminek kizárólag az az oka, hogy nem volt egy fia kapásom se'. De mondtam, most ez nem számít. Élvezem a napsütést, a dobálást, szóval jól megvoltam. Közben kipróbáltam egy kék-fehér Thunder Creeket, ami Lezli kedvence, és amivel nekem még soha egy fia halat sem sikerült fogni. Ez történt most is, le is léptettem az előkéről, aztán a néni varrta kalap szélén egyensúlyozta végig az egész délutánt.
Hal továbbra sem jelentkezett, viszont jött hegymenetben a régen látott ms Tisza egy bárkával, meg egy barom nagy szállodahajó, barom nagy sebességgel. De aztán utánuk is elcsitult a víz. Hal még mindig semmi.
Egy végighorgászott kör után pedig kifelé menet a vízből mindenhonnan férfivalagak vicsorítottak rám.





 Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de nekem eléggé gyomorfordító látvány Géza bá aszott segge, arról nem is beszélve, sok biciklis ott áll meg pihenni a gyerekeivel.
Hagyom is ezt sok ocsmányságot, helyette inkább fogok egy balint.




 Természetesen a már ismert 10-es Spuddlerrel. Nem olyan nagyot, mint szombaton, de ez nem is lényeg. Október van, nyugalom van, boldogság van.
Gyönyörködjetek ebben a dunai szépségben, én pedig emelve újdonsült kalapomat, ilyen békességes őszt kívánok Mindnyájótoknak!
Szevasztok!

2013. október 5., szombat

Október 5-én, valamikor délután

Beszélhettek nekem nagyképűségről, de amikor ma reggel már száz százalékká vált a délutáni pecám, valahogy éreztem a nap tökéletes kimenetelét. Semmi kínai meg mittom én, milyen filozófiai megérzés, csak valahogy benne volt a levegőben. Talán a Duna partján töltött harmincöt évnek tulajdonítható.
A délelőttöt kislányom társaságában töltöttem, megnéztük a kompnál a kacsákat ( az egyik szemem végig beljebb pásztázta a vizet, hátha látok egy gyanús burványt - de semmi), bebarangoltuk a város mozgalmasabb részeit, viszont most az egyszer nagyon vártam a hazaérkezést.
Mindenféle teendők után, kb. háromnegyed egykor már vígan karikáztam az egyik kedves helyemre. Itt ugyanis még októberben sem meglepő a balinfogás.
Odaértemkor már ott ült egy meglehetősen őrült ex-kollégám - még a 13 fokos Dunában megmártózik - ebben a 12 fokosban ugyan nem, de félmeztelen süttette a hasát, egy Népszavával a kezében (sic!). Azt mondta, itt aztán semmiféle hal nem csapkodott, amióta itt van. Amint ezzel a mondatával végzett, gyönyörű rablás zavarta meg a csendet, majd egy-két perc múlva megint szétugrottak a kishalak.
Ojjé! Azonnal a hátizsákom mélyén kezdtem el kotorászni, az orsó meg a legyek után. Nem csoda, hiszen egész szeptemberben csak ezt a parányi balint sikerült horogra kapnom.



 Pokoli egy hónap volt, két príma áradással. Amúgy is rengeteg kitartásra van szükség mifelénk egy-egy legyes balinért, de ez a szezon igen próbára tette ezt a mesebeli tulajdonságot.
Most viszont, éjszakai fagyok mellett, még itt vannak a kishalak és velük együtt kedvenceim. Úgyhogy nyavajgásnak vége, kezdődjön a horgászat!
Elsőként egy régi-új kedvencemet próbáltam, egy fehér Zonker Muddlert. Erre semmi, így aztán csere. Lesúlyozott sztrímer volt porondon. Minden eredmény nélkül. Talán egy fekete/narancssárga zonker? Nem, ezt magam sem gondolhattam komolyan. Ezért aztán a fenekeszegek is így tettek.
Mikor a fehér Thunder Creeket is levágtam az előkéről, újból a legyes dobozomhoz kellett fordulnom. Hohó! A tizes Spuddler! Gyere csak, komám! Biztosan emlékeztek rá, az ikertestvére már bizonyított . A léggyel együtt előkét is cseréltem, huszas Cralussora. Na gyerünk!
Újra végigszűrtem a már átfésült pályát, majd szépen lejjebb araszoltam, és néhány dobás után egy ütés, egy fekete árnyék kivágódik vagy hatvan centit a vízből, oszt iszkiri! Alig tudtam adagolni a zsinórt, úgy söpört. Gondolom a 12 fokos víz volt benne a ludas, de percekig semmit nem láttam a halból, csak rángatta a zsinórt jobbra-balra. Már az is megfordult a fejemben, talán egy kósza márna trafálta el a legyet. Szerencsére nem.
Végül azért csak sikerült a szákhoz szelídítenem, amikor pedig megláttam a jellegzetes periszkóp uszonyt, fellélegeztem. Balin. A híres Paripakeszeg. Nagy P-vel.
Valahogy bekinlódtam a szákba, aztán ki vele, két fotó erejéig.
Az elsőn olyan szépen csillogott az orsótartó, hogy nem volt szivem nem megosztani Veletek.



Most filozofálgathatnék egyet az árnyékról és a fényről, ehelyett inkább egy másik képet is mutatok a gyönyörű fogásról.



Nagy felelőtlenség és udvariatlanság lenne részemről, ha a tett elkövetőjéről, a siker kulcsáról nem közölnék egy fényképet. A napsugár itt is megcsillan.



Valahonnan az utolsó kő mögül jött.



Íme, ilyen egy modern magyar náci műlegyes felszerelése:




Magyar hátizsák, a legkézművesebb angol exkluziv táskára sem cserélném el, magyar kalap - egy néni varrja őket és árulja a vásárokban, egyetlen Barbour kalapra sem cserélném el, végül egy igazi magyar fejesgörbe bicska, mert már ezer éve tudjuk: Magyar hátba magyar kést! Na, ezt aztán végképp oda nem adnám a legherbercebb martíniért sem! Summa summarum, nagyon gyönyörű délután van mögöttem, kiváltképp azért, mert a horgászat után a famíliámmal útrakeltünk, hogy Emesének, a kislányomnak, téli cipőt vegyünk. Ez is hihetetlen gyorsan ment, hála Istennek!



2013. augusztus 21., szerda

Uborkaszezon? Szerencsére mégsem

Úgy eltűntek a balinok a legyező bot hatósugarából, hogy na! Beljebb és mélyebbre költöztek. Két éve ilyenkor még rendkívül lógattam az orrom emiatt, de tavaly felvilágosodtam. Elő a pörgentyűs botot! Készítettem nagyobb legyeket, mögé meg csináltam tviszterfejre bucktailt. Mindjárt megelevenedett a víz.
Nem volt ez másképp idén sem. Csak most egy kicsit lájtosabbra vettem a szereléket. Még vagy 14-15 éve vettem egy príma kis kétméteres Hardy pörgetőbotot, ráadásul abban az időben sikerült elkunyerálnom végre a haveromtól féltve őrzött D. A. M. Quick 1202-esét is. Most aztán, hogy a műlegyes láz hőemelkedéssé csillapult, leporoltam a régi párost, hogy újra megmutassák, mit tudnak. Megmutatták.












Ez itt három hajnal eredménye. A sok kisebbet nem is említve...


2013. július 27., szombat

Két fűz között - olyan kéretlen ajánlóféleség


Az a gyanúm, képtelenség egy könyvről, filmről, zenéről objektív véleményt írni. Ezt nekem egyetlen kritikus sem fogja az életben megmagyarázni. Erre az objektivitásra most magam sem törekszem, ezért egyszerűen elmondom, milyen érzéseket csalt ki belőlem ez a kis könyv. Eszemben sincs a tartalmát szolgaian elmesélni, sem érettségi írásbeli esszét készíteni.

Óriási szerencsémre sikerült elolvasnom a magyar horgászkönyvek 99%-át, jót, rosszat egyaránt. Ez a sok könyv aztán kialakítot bennem egy sorrendet, mind időbelit, mind stílusbelit. Sajnos az utóbbi évek nem nagyon remekeltek jó kiadványokkal (Leszámítva dr Hunyady Attilát – de ez szintén szubjektív), sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, számomra valahol az ötvenes években megállt az egész magyar horgászirodalom. Nem tudom értékelni sem Vígh József  "klasszikusait", sem Antos Zoltán szakmai cikkeit, hogy a legismertebbeket említsem (Szili László pedig nálam a „vad a vetésben”.). Nekem kissé szögletesnek, kissé "népi demokratikusnak" tűnnek, hiányolom belőlük a kedélyes, anekdótázó stílust, ami az 1945 előtti időket jellemezte.

Szóval nem rajongom a modern magyar horgászirodalomért. Ezért aztán vegyes érzelmekkel írtam Balázsnak, küldjön már egy példányt, szeretném elolvasni. Éppen kapóra jött nyaralásunk, "majd egy csendesebb nap nekihasalok, aztán meglátom, mi lesz".

De mi törénik, ha nem fog tetszeni? - merült fel bennem a kétely, mindjárt azután, hogy megrendeltem. Hogyan mondom meg? Hiszen mindkettőjüket ismerem, megbántani, megsérteni pedig még idegeneket sem szeretek, nem az ismerőseimet (Szerencsére ez a félelmem aztán alaptalannak bizonyult.). No, mindegy, lesz, ahogy lesz.

Hála Istennek a fentebb említett ismeretség már mindjárt a könyv elején nagy segítség volt. Mert a két szereplő az én fejemben rögtön a két író arcát kapta meg. Innentől aztán minden könnyedén ment.

Azt hiszem a horgászok egy része, legnagyobb részét akartam írni - de ez már régen nem igaz, hiszen kinek mutogatná meg a drága fölszerelést, a hatalmas halakat - nagyon is vágyódik egy Köd-sziget után. Ez a Sziget aztán teljesen mindegy, merre van, Balatonon, Dunán, egy eldugott kis patak partján, sőt sokunknak sokszor egy csendesebb otthoni sarok is megteszi. Ahol nincs senki és semmi, csak a horgászat. Aki tudja, miről beszélek, az nagyon hamar azonosul Halásszy izgalmával, már a készülődésnél. Egy forgatóköny a fejben, mindennek úgy kell történnie, és amit egykettőre felülírt Döme (Éppen tegnap esett meg velm, hogy a forgatókönyvemet átírta két másik horgász, akikkel nem csak osztozkodnom kellett a hajnali Dunán, hanem a legjobb helyeim kellős közepébe másztak bele.). Nekem sajnos Döme problémája az ismerősebb, amikor úgy minden megtelik és az ember csak menne világgá (Ó, kedves haladó, modern világ!). Mondjuk Alaszkába. Egyedül lenni. Outsidernek lenni.

Ez a könyv pontosan erről szól. Álmodozások ezek, kérem, álmok, amik ott születtek az íróasztalok, horgászbotok fölött. Pedig majdnem elhittem, létezik még ilyen hely. De ezek az álmok bizony azok is maradnak. Mert itt nincsenek már Köd-szigetek, nincsen már egyedüllét, a kutató orrok minden talpalattnyi Csöndet kiszimatolnak, két hét múlva pedig már a palota alapjait ássa a gép. Nagyon nehéz ma egy négyzetméter magányt találni. Ebben segít ez a kis könyv, ez a néhány oldal. Ezért tessék beszerezni, ezért tessék elolvasni, akár többször is, mert legalább az illúziója legyen meg annak, amit réges-régen elvesztettünk! Csend, magány, barátság. Nem is kell ezt tovább ragozni.

Én ezt a könyvet a polcomra az értékes könyvek közé tettem. De ez már megint csak szubjektivitás…

2013. július 11., csütörtök

Rekviem egy haverért







Már második napja halogattam, de ma nem lehetett tovább odázni. Az óra sem hagyott nyugtot. Nem volt mese, fel kellett kelni. Még néhányszor meginogtam, azután csak sikerült annyi erőt vennem, hogy nekilóduljak.
A biciklin azon morfondíroztam, néhány éve simán ugrottam ki az ágyból három húszkor, hogy négyre már bent álljak a Dunában. Most meg...


Végül a bicikliúton az Ébresztőnek elkeresztelt gödör - amibe ismét sikerült teljes sebességgel belehajtanom - rázta helyre a fejemben a gondolatokat és terelte végül a mai horgászat felé.

Pirkadt, amikor elkezdtem összepakolni a botot, orsót. Mikor pedig a legyet is felkötöttem, a kanyarban megjelent az első önjáró tolóhajó. Ezek a pöffencsek nem izgatnak különösebben, "nem sok vizet zavarnak". Azért még mielőtt megbolygatná kedvenc zátonyomat, egyet-kettőt dobok - gondoltam. Akkor nézek dél felé, uramfia! ez nem is tolós, hanem a My Story nevezetű szállodahajó. Na, iszkiri ki a vízből, még mielőtt fürdéssel kezdődne az Istennek ez a csodálatos hajnala!

Nem mondom, rendesen kitett magáért ez a vízi alkalmatosság, de nyomába sem érhetett az őt követő, már a nevét sem tudom, miféle, csodaszörnynek. Ez aztán még felkeverte a Dunának azokat a részeit is, amiket az első viszonylag békében hagyott.

Nagyon elkenődtem. Ezért felkelni! A fene enné meg a büdös hajóit! De ni! Nem is olyan szutykos ez a víz! Nahát! Örömmel láttam, csak a szélében úszott némi iszap, beljebb viszont szép tiszta maradt.

Gyorsan befelé azzal a műléggyel, hadd kapja el egy jófajta balin!

De dobálhattam én, amit csak akartam! Pedig még a mai nap tiszteletére egy Fuzzy-Wuzzy legyet is készítettem. Minden hiába. Nem kellett nekik. Semmi.

Az idő közben lassan fél hatra fordult.

Nagyjából akkor adott életjelet magáról először. Azt, hogy itt lapított valahol a közelemben, sejtettem, csak  még nem lármázta fel a környéket. Éppen az egyik „utolsó sanszomat” (van ilyenem néhány) húzgáltam keresztül-kasul a sodrásban, amikor egy diszkrét ráfordulással adta legyem és az én tudtomra: itt van. Itt van, mindent lát, mindent figyel. De a legyem, az nem kellett neki. Nem baj, a lényeg, innentől bármikor megvadítható, csak a megfelelően összeállított tollak-szőrök kellenek. A sapkámat teletüzdeltem mindenféle léggyel, ne kelljen már örökké a hátizsákban kotorásznom utánuk. Mikor aztán a nagyobb legyek próbájának végére értem, mondanom sem kell, minden siker nélkül, nagyot sóhajtottam. Egészen a köldökömből. Nincs mese, fel kell raknom a kicsi nedveseket és a huszas előkét – egyezkedtem magamban. Ha tetszik, ha nem. Végülis, ha egy légy van fent, talán nem tépi le az első rohammal egy vitéz hal.

Miután meggyőztem magam, finomítottam a patonyon (Cralusso – a legjobb! Ezt most minden reklám nélkül!), újra célba vettem a vizet és kedves haveromat.

Mert közben haverok lettünk. Igaz, régebben nem egy magáról megfelejtkezett balin vitorlázott már el a csizmáim előtt, de amit az én haverom csinált, az mindenen túltett. Kizárólag mellettem érezte jól magát, ha el is csavargott egy-két percre, hamarosan újra tőlem néhány méterre húzta a világhíres V betűt. Aztán meg rabolt egyet. Úgy két méterre tőlem. Majd egy újabbat. Nem győztem ámélkodni. Ilyet? Ez a hal egy cseppet sem fél. Mert mondanom sem kell, mindezt a térdig érő csobogósban csinálta. Ha meg is ugrott a lábam előtt, az inkább játéknak hatott mint félelemnek.

Azért én közben lelkesen dobáltam a mindenféle legyeket, azokra bizony rá sem hederített. A legbeváltabb példányok cserélgették a helyet sapkám sildjén, amikor eszembe jutott, mi lenne, ha…

Nem sokat teketóriáztam, előszedtem egy 10-es méretű Spuddlert az alumínium doboz fogságából, de ezt már tényleg utolsónál is utolsóbb lehetőségnek szántam.

Dobhattam vagy ötöt, mikor egy ütést éreztem, egy burványt láttam (ez az egy másodperc később – a visszaemlékezésnél -  valahogy mindig kimarad), majd az öreg Hardy komótosan adagolni kezdte a zsinórt. Az én haverom meg csak ment, ment, ment. Az egyik szemem a halon, a másik az egyre fogyó zsinóron volt. Húha, még néhány karika, és jön az alátét! De a hal ereje is fogyóban volt, erőszakoskodni a vékony előke miatt nem nagyon mertem, végül sikerült megfordítanom. Innentől kezesbárányként jött felém, hogy néhány kisebb menekülési kísérlet után a szákomban kössön ki. Akkor már láttam, nagy a baj.

Sajnos olyan rosszul akadt a horog, hogy a kopoltyújából ömleni kezdett a vér. Megpróbáltam minden tőlem telhetőt, de csak nem akart jobban lenni. Pedig a vérzés is elállt. Tizenöt percet kínoztam, élesztgettem, mikor azt mondtam, elég. Megszabadítottam minden földi gondjától és körülbelül huszonhárom év kihagyás után, megpucoltam, hazavittem.

Ezért nem volt nehéz a mérése sem. A mérőszalag pontosan 57 centit mutatott. Egy egészséges, gyönyörű példány feküdt előttem.

Nem is zavarna ez az egész ennyire, ha csak úgy valahol tizennyolc méterre fogja meg a legyet, minden előzmény nélkül, de így egy kicsit más.

Szerettem volna most ezt a kis írást ennek a bolondos, kedves jószágnak szentelni, aki szerzett nekem egy nagyszerű félórát, mert nekem ez a balin tényleg a haverom lett.   

2013. július 1., hétfő

Kuttyogtatás Berek bácsival a gemenci Dunán

Kedves Alabárd!

Így ismeretlenül is köszönjük kedves írásait, most pedig engedje meg nekünk, hogy egy újabb remekművét osszam meg olvasóival. Bizonyára emlékszik, az 1949 novemberi Magyar Horgászban jelent meg és biztos vagyok benne, már akkor is sikert aratott.
Újra csak megköszönni tudom, s ha Ön az ismeretlenség homályában szeretne maradni, úgy én is így teszek.
                                                                                                                 Üdvözlettel,

                                                                                                                 March Brown






A gemenci Dunaerdőben a nagy tölgy alatt üldögéltünk Berek bácsival s bodros füstfelhőket eregetve próbáltuk visszaverni a szúnyograjok támadásait. Azatyaúr... - kezdte Berek bácsi s akkorát káromkodott, hogy a pokolbeli ördögök sárgulni kezdtek az irígységtől. Nagyon kilehetett rúgva rám az öreg, mert ugyancsak dorongolta horgász fogyatékosságaimat. Hát nem röstellem felnőttlétemre naphosszat hajigálni a mihaszna balinokra? Hát nem dob ki a feleségem ezekkel a csupa szálka rondaságokkal? Ha meg néhanapján sikerül valamirevaló süllőt vagy harcsát horogra kapnom, olyan cirkuszt rendezek, hogy rossz nézni. Mire való az a vacak vékony zsineg, az ide-oda tekergetés, orsózás. Miért sajnálom a pénzt a jófajta kenderzsinegtől, mellyel úgy ki lehet húzni a legnagyobb halat is, mint a legyet a tejből? Majd ő megmutatja, mi az igazi horgászás! Árad a Duna és reggel görcs húzta össze a nagy lábaujját, ami biztos zivatart jelez, szóval estére kuttyogatni visz a Nagy-Dunára. Némán tűrtem, mert már régóta kíváncsi voltam arra az ősi halászati módra, melyről öreg halászok sokszor meséltek nekem.

Estére Báta felől tényleg borulni kezdett, s az ég peremén pár villámlás is végigcikázott. Berek bácsi feltette jellegzetes trópusi sisakját, vállára vett egy zsákot és én az evezővel s egy hatalmas vágóhoroggal, indultunk a ladikhoz. Ez a ladik olyan jobbfajta lélekvesztő volt. Berek bácsi ült hátra s én az evezővel a ladik orrába. Az öreg kezdte kirakosgatni a zsák tartalmát: karikára szedett 60-80 m hosszú jó erős lenzsineget, melynek végére hatalmas horog volt erősítve, azután egy kis baltát, befőttes üvegben pár élő kecskebékát, meg egy félméteres hengeralakú fadarabot, melynek alja kiöblösödött s be volt vájva. Ez utóbbi volt a kuttyogató. Kieveztem a Duna közepére, hogy gyorsabban haladhassunk s aztán vitt a víz ahhoz a nagy sarkantyúhoz, ahol én balinozni szoktam. Közben Berek bácsi felkészült. A horgot átszúrta egy kecskebéka combján s eléje a zsinegre , úgy 30 cm-re vékony, piros pántlikát kötött. Mikor a sarkantyú közelébe értünk, már csak kormányoznom volt szabad. Berek bácsi a zsineg végét rákötötte az ülésdeszkára, a zsineget szép karikába rendezte a ladik fenekén s aztán a horgos végét balkezében tartva leeresztette a vízbe. Jobbkezében volt a kuttyogató. Előrehajolt, könyökig a vízbe mártogatta s aztán ütemesen húzogatni kezdte hátra. Kis örvények támadtak s minden kihúzásnál olyan hang keletkezett, mint amikor a dugót húzzák ki az üvegből. Hallottam már ezeket a hangokat csendes nyári éjszakákon, mikor az öreg halászok szerint a nagy harcsák csámcsognak a víz tetején. Ördöngős ügyességgel dolgozott Berek bácsi. Kuttyogatott s közben hol süllyesztette, hol emelte, rövidebbre, hosszabbra engedte a zsineget, no meg káromkodott, hogy az ördögök is kezdték befogni a fülüket. Ezután eleveztem még egy kis öbölhöz, ahol egy vén égerfa feküdt a vízben s egy nagy partomláshoz, de sajnos eredmény nélkül. Mindig szívesen mentem Berek bácsival kuttyogatni, bár tapasztalatom szerint a kuttyogatás sokkal inkább szerencse dolga, mint a többi horgász- és halászmód.

De most rátérek arra a nagyharcsára, melynek fogása örökké emlékezetemben marad. Mikor a ladikba ültünk, sötétedni kezdett s Báta felől az ég alján komor felhők gyülekeztek. Most mindjárt a feketeerdei partomláshoz evezünk – szólt Berek bácsi – mert láttam én ott tegnapelőtt este pipálni egy nagy harcsát, azatyaúr… volt az akkora kedves öcsém, mint egy borjú. – Én csak mosolyogtam, mire a káromkodások özönét zúdította rám. Vihar előtti csend volt, levél sem rezdült, csak a víz csobogott halkan. Kutty-kutty – szólt a kuttyogató s hirtelen látom, hogy Berek bácsi kezében megfeszül a zsineg. Az öreg még rántott rajta egyet, aztán elengedte. A ladik fenekén a zsineg szaladni kezdett s aztán érzem ám, hogy gyorsul a ladik s a nagy hal vontatni kezd bennünket a vízfolyással szemben. Ekkor tört ki a zivatar. A szél végigsepert a Dunán s a kis hullámok fejére fehér tajtékot rakott. Villámlott és dörgött, szakadt az eső, Berek bácsi káromkodott, boszorkányok éjszakája támadt s a nagy hal fáradhatatlanul vonszolt bennünket. Már egy órája tarthatott, mikor az egyik kanyarban feltűnt a kivilágított pesti gőzös, ha jól emlékszem a Visegrád. Ott haladt el mellettünk alig 50 méterre. Akkor már elvonulóban volt a vihar s egy felhő mögül pár pillanatra kileskelődött a hold. Jól emlékszem arra a matrózra, ki egy lámpa alatt állott s bámult bennünket. Vajjon mit gondolhatott, látva a magános csónakot, rajta a két összegémberedett alakkal, amint magában halad szemben a sodrással? Nem csodálom, hogy ugyancsak hányta magára a kereszteket. Arra már nem emlékszem, hogy mennyi ideig jártuk így a Dunát hol le, hol fel, míg végre megcsendesedett fuvarosunk s Berek bácsi kezdte beszedni a zsineget. A nagy harcsa halálra fáradhatott, mert mikor a ladik mellé vonszoltuk, fehér hasát mutatta. Vágóhorog segítségével s egyesült erővel nagy nehezen sikerült a ladikba emelnünk. Mivel reggel korán vissza kellett térnem Szekszárdra, a lemérésnél nem lehettem jelen, de Berek bácsi égre földre esküdözött, hogy többet nyomott 80 kg-nál.

Éppen amikor ezt a kis emlékezésemet befejeztem, érkezett a „Magyar Horgász” várvavárt száma. Jakus Kálmán kedves horgásztársam  „A harcsafárasztásról” pompás cikkének elolvasása után eszmélek csak arra, hogy fent leírt kuttyogató élményünk könnyen félre sikerülhetett volna főleg abban a szakaszában, mikor a nagy harcsa a közeledő gőzös melett vontatott el. Szerencsére megvédett bennünket közös erővel, engem az őrangyalom,a „gonosz” Berek bácsit meg az ördög. Csak az a szegény harcsa fizetett rá, mert neki már nem jutott védelmező, sem angyal, sem ördög.

 

(A)

2013. június 24., hétfő

Horgászni voltam Elvirával...

Ha nem bánjátok, most egy kicsit múltidézek. Úgyis olyan nem jó a Duna, van idő olvasgatni. Amit kinéztem, az először a Magyar Horgász 1950-es évfolyamának decemberi számában jelent meg (Másodszor meg itt.). Szerzője A. vagy Alabárd, ahogyan néhány cikkét szignózta. Sajnos többet nem sikerült megtudnom róla, elég nagy bánatomra, mert igazán megérdemelne néhány méltató sort.
Remélem a MAHOR szerkesztősége sem orrol meg rám, érdemes ezt a sok nagyszerű cikket az utókor számára megőrizni, mielőtt ezek a padláson, kamrákban heverő megsárgult lapok az egerek gyomrába vándorolnának.
Jó szórakozást!




Tisztelt Szerkesztő-horgásztárs! Azt tetszett írni multkoriban, hogy akinek valami jó tapasztalata van, írja meg, majd beteszi a lapba. Hát én most írok egy ilyent, igen tanulságos, főleg férfi horgásznépség részére, bár olvashatják a nők is, de inkább csak az élemedettebjük. Amellett arra is gondoltam, ha már olyan jó szívvel tetszik küldözgetni a phönil-zsineget, ha elolvassa az én tanulságos cikkemet, nekem is megereszt párszáz méterrel. Én kérem egy igen szerény ember vagyok s csak egy szenvedélyem van, a horgászat. Tulajdonképpen nem is horgász vagyok, inkább pecás, megelégszem én a keszegekkel is, minek nekem olyan nagy csuka, vagy harcsa, még betalálják rántani az embert a vízbe. Én kérem a horgászati hangulatot kedvelem, mikor a napsugár csókolgatja a vizet s danáznak a madárkák.. S szeretem a horgászatnál a szilvapárlatot is, amely hozzásegít bennünket a természet élvezéséhez. Szeretem az embereket, de gyűlölöm azt, aki ettől az egyetlen szenvedélyemtől meg akar fosztani. Ezért gyűlölöm Elvirát.

Mult szombaton történt, hogy hazajövet meglesett a második emeleti gangon s bűbájos mosollyal kérdezett: „Kedves Ödön, tenne nekem egy szivességet?” Következő ügyes felelettel válaszoltam: „Ha kívánsága nem törvényellenes, vagy nem sérti a szokvány erkölcsöket (ez utóbbinál megnyomtam a szót) úgy szívesen állok rendelkezésére”. Oh, Döncikém, mindjárt tudtam, hogy bízhatok magában – felelte -, maga ismeri azt a ronda babkaró Hajdináknét, képzelje, vasárnap horgászni volt a Dunán azzal a fess könyvelővel s telebeszélte a fejemet, hogy milyen jól mulattak. Tudom Döncikém, hogy maga is horgász s remélem nem utasítja vissza egy kislány (negyvenen felül van) kérését, hogy vasárnap vigye őt is magával. Elsötétült körülöttem a világ, vége a szép vasárnapomnak. De csak pár percig ingadoztam s máris meg volt a remek mentőötletem. Széles mosollyal válaszoltam: „Találkozó az állomáson 6 óra 45-kor, pontos legyen, pá,pá!” Ilyen ravaszsággal sikerült a nőt leráznom, mert a vonat éppen egy órával előbb indult.

Korán lefeküdtem, de éjfél körül szörnyű csöngetésre és dörömbölésre ébredtem. Elvíra keltett fel a drága, boldogan jött figyelmeztetni, hogy a vonat pont egy órával előbb indul. Így kezdődött ez a „szomorú vasárnap”. Elvira már várt rám az állomáson bricsesznadrágban, fácántollas kalappal. A Dunához érkezve a hátizsákomat letettük egy kis mögöttünk lévő ligetbes aztán ott ültünk egymás mellett én csendesen, Elvira annál hangosabban. De ne tessék gondolni, hogy a szakkérdések érdekelték volna, mert mindig csak a szerelmes dolgokat pedzegette. Hirtelen felkiáltott: „Dönci eltűnt a dugasz!”  Kirántottam egy paptetűt, máskor ilyennek is örültem, de elvette a kedvemet, pittyegetett, hogy ilyen hitvány halat még a macskának is röstelne odaadni.

Elvira kezdett unatkozni, nagyokat ásított s aztán eltűnt a ligetben. Alig hogy visszajött, megint csak eltűnt s így ment ez egy jó ideje. Sejtettem, hogy mijáratban lehet, csak azt furcsállottam, hogy ahányszor visszajött, mindig vidámabb lett. Végre énekelni kezdett, azt a nótát, hogy „Kis csónakom a Dunán lengedez… s aztán huncutul pillantva rám, megkérdezett: „Döncikém, a horgászat alapelemeit ismerem már, de mikor kerül sor a fogásokra?” Én türelemre intettem azzal, hogy előbb meg kell elégednie, ha a botot fogja, a bevágásra és fárasztásra majd csak később kerülhet sor. Nem tudom, tetszett-e válaszom, de új nótára gyujtott, hogy hát: „Hullámzó Balaton tetején…” Jaj de rondán danázott, pedig én ilyenkor de szerettem hallgatni a jégmadár csattogását vegyest a vadgerlék csudaszép búgásával…! Nagyon elkeseredtem, vigaszra volt szükségem s elindultam hátizsákomhoz pár sluknyi párlat céljából. Szerkesztő úr, Horgászkollégáim, legyenek elkészülve a legrosszabbra! Az üveg ott volt, de a párlatból – egy csepp sem! Kérem, bocsássanak meg, ha most egy pillanatra abbahagyom az írást. Könnyes szemem kell megtörölnöm s egy húzás párlatra is szükségem van, hogy lelki egyensúlyomat visszabillentsem. (Megtörtént, folytatom.) Tehát ezt tette velem ez a nő, s ezzel eljuttatott oda, amit koszorús költőink úgy fejeztek ki: „a pohár betelt”, vagy „Eddig s ne tovább”.

Bosszút esküdtem s elhatároztam, hogy elemésztem ezt a nőt, hogy ne keseríthessen el többé sem engem, sem más horgásztársamat. A tervem is készen volt. Ismertem nem messze egy omlós partoldalt, ott a víz is neki való, jó mély volt. Visszamenve még jól megnéztem a bricseszt,hogy a benne lévő elegendő-e a partomláshoz s aztán mézédesen felkértem Elvirát, hogy ott a partoldalban próbálkozzon meg a horgászással. Boldogan indult meg utolsó útjára. A következő idegtépő másodpercek örökké felejthetetlenek maradnak. A nagy gömbölyű bricsesz lassan közelítette meg a leüléshez a partot, aztán egy sikoly, meg egy roppanás s a part és Elvira beomlottak a vízbe. Diadalmasan siettem a színhelyre, de a rémület megállított: úgy mászott ki ez a szörnyű nő a mély vízből, mint egy kutya, pedig úszni sem tudott s aztán ott állt előttem magasra tartott kézzel s boldogan kiáltotta: „Döncikém, kimentettem a dugaszt!”

Így csalódik az ember a nőkben!

 

(A)


2013. június 23., vasárnap

9.


Egy kis intermezzo után,












végre újra kedvenc Dunám partján állhattam! Persze ez sem ment olyan könnyen, az elmúlt hétvégén már terveztem egy pecát, akkor is igen igézően forgatta a vizet néhány bokor, amit még az előző napokban nyelt el a víz. Ebből a tervből aztán nem lett semmi. Egyszerűen nem volt erőm felkelni...

De most nem az egyéni tragédiámról szeretnék itt fecsegni, inkább a mai hajnalról. Annyira éreztem, az egész héten dédelgetett tervet valami keresztül húzza. Így is lett, olyan égzengésre riadtam (az álmom sem volt kutyafüle - éppen fojtogatott egy ipse), mindjárt elment a kedvem a pecától. Pedig még tegnap is fogadkoztam, hogy mostaztánhaazégafölddelösszérismegyekholnapreggel. Ahogy elnéztem a hajnalt, nem sok híja volt...
Végül csak lekerültem valahogy a Dunára, ahol az eső éppen lazított egy kicsit, a következő roham előtt. Igen cseszlovák felhőkkel volt tele az égbolt, úgyhogy ez bármikor a nyakamba zúdulhatott.
 De rajtam már nem fog ám ki semmiféle eső! Nemcsak magamat, még hátizsákomat is bebugyolálom a vízhatlanba. 800 forintos kínaiba. Tőlem aztán jöhet a legádázabb zuhi! Ide ugyan be nem férkőzik!

Ilyen gondtalan testtel és lélekkel indultam neki a reggeli dobálásnak. Először egy fekete/narancssárga zonkerrel próbálgattam,
 ha már koszos a víz, de a szakirodalmi adatokra bizony fittyet hánytak a dunai szellőkeszegek. Mindegy, gondoltam, akkor jöhet valami fehér. Nem túl jó választással egy Whithe Moth-ra mutattam.

-Te jössz! 

Újra szűrni kezdtem a vizet, közben egy fröccsenős rablás jelezte, "Itt vagyunk, kérem, ne tessen bénázni, valami fain légy, és egy-kettőre kezei közé ugrunk!"


(Bocsánat, csak közben a kislányom itt játszik a lasztijával a radiátor mellett,figyelnem kell rá! De máris folytatom!)


A Jóisten tudná csak megmondani, mennyit dobhattam, mikor az orrom előtt szétugrottak a kishalak, majd egy kis fáziskéséssel, érezve a ránehezedést, valahonnan innen,
 behúztam a kis fehér legyet egy egészen jó balin szájába (55 cm). El nem tudom képzelni, hogy miért gondolom mindig, hogy egy kisebb halat akasztottam, amíg a perecbe hajló bot és a meg-megreccsenő orsó éppen az ellenkezőjét mutatja. Nem mondom, eltartott egy-két percig, mire sikerült a szákomba lódítanom a halat.
 De még ott is olyan vitézül viselkedett, alig lehetett lecsillapítani. Végül mindent a medrébe terelgettem, gyorsan fotóztam kettőt, azután újra söpörhetett vissza a helyére. De nem csak a balin, magam is odébbálltam.

Egy másik kedvenc helyemet is megnéztem, de olyan lehetetlenül állítottak be egy csónakot, pont a legjobb hely kellős közepén himbálózott. Azért néhányat dobtam itt is, becsületből, majd egy újabb eredménytelen kompos félóra után a családom felé vettem az irányt.

Ja, a 9. Azért ez, mert ez volt idén a 9. balinom, amit léggyel fogtam.



U.I.: Nem kell betojni, ha koszos a víz, meg magas! Van ott hal! Tessék csak megpróbálni!

2013. május 28., kedd

Botteszt


avagy Heddont a hedonistáknak


Igen megörültem amerikai barátom emilének, amiben megemlítette, elhozná a nádbotot kipróbálásra, amit már két évvel ezelőtt is beszéltünk. Állítólag. Mert én bizony nem, hogy erre, de még arra sem emlékeztem, van-e Kennek egyátalán nádbotja. Mindegy, a lényeg, hozza a botot, suhintsak már vele egyet-kettőt.
Mivel nagyjából évek óta szemezgetek különböző márkájú és hosszúságú nádbotokkal, de az örökös Tamáskodók, hogy aszongya:”nehéz is (erről majd később), lassú, takony botok, meg macera, jaj, meg különben is, a fejem is úgy fáj”, úgy elvették a kedvemet, a végén már nem is nagyon nézelődtem.



 Végre-valahára, Pünkösd hétfőjén sikerült összefutnunk egy dunai balinozásra (persze a balinok ránk se’ bagóztak, ahogy az ilyenkor lenni szokott), amikor egy óvatlan pillanatban Kennek szegeztem a kérdést: „Izé, szóval kipróbálnám azt a nádbotot.” Nosza, több sem kellett amerikánus barátomnak, kiballagott a vízből a kocsijához, majd egy perc múlva megjelent a bottal. Mivel még életemben ilyen szerkezet nem volt a kezemben, valami behemót dárdára gondoltam (lásd fent: nehéz). Ezzel szemben egy filigrán kis botot tartott a kezében, ami egyátalán nem hasonlított a „tudósok” által beharangozott dorongra. A bot mellé még egy Hardy Uniqua orsót is hozott, valamikorról az ősrobbanás korából. Az orsón DT 6-os zsinór, a tökéletes harmóniáért.
Az viharvert Hardy-t nagyon illedelmesen megköszöntem, és már szereltem is fel az én jó öreg Princessemet a hátizsákból.






 Ezen ugyan WF 7 I zsinór volt, de Ken megnyugtatott, a bot bírni fogja.
A tippetet már szinte remegő kézzel kötöttem meg, majd végül a legyet azt sem tudom, hogyan tettem fel a végére. De aztán minden egyben volt, kezdődhetett a dobálás!
Maga a bot valóban nehezebb agyon könnyített grafit társainál, viszont Jézus Krisztus óta tudjuk, a műlegyes horgászat nem a migrénes, nyafogó lányok sportja. Mindenesetre percek alatt megszokható a különbség, egy óra után pedig már észre sem veszi az ember, hogy nehezebb egy kicsit. Mert egészen másra figyel. Az érzésre. Na, itt leszek bajban, mert egyenlőre azt az érzést, amit egy ilyen bot nyújt, igen nehéz leírni. Még mielőtt kapnék a fejemre a tradicionális mániám miatt, be kell valljam, ez már régen nem érdekel. Sem a tweed zakó, sem a többi külsőség. Ezért aztán nem érhet az a vád, hogy elfogult vagyok. Azaz az vagyok, de nem ezért. Ugyanis olyan érzésem volt, hogy a zsinór és a légy legapróbb rezdülését is érezni minden suhintásnál. Tulajdonképpen akár a zsinórt fognám a kezemben és azt dobálnám. Jól írta vagy hetven éve Szeley Dezső, a zsinórnak szinte egybe kellene olvadnia a spiccel. Asszem Heddonéknak ezt sikerült megcsinálniuk. Való igaz, olyan nagyon szűk lúpokat nem lehet vele csinálni, meg nagyon messzire sem dobni, de ezt a botot nem is erre tervezték. Ezzel minden halat be kell cserkészni. Ügyesen. Okosan. Óvatosan.



Mivel két reggelem volt a próbálgatásra, ezért az első napot hagytam az ismerkedésre, a második nap kerülhetett sor az éles bevetésre.
Kedden már nem is vittem a saját botomat, csak hátizsákot és a szákot. Miután összecsúsztattam az amúgy kb. nyolcvan éves fémeket, amelyek a mai napig tökéletesen illeszkednek, már rohantam is a vízhez. Kennek átadtam a tuti pályát, magam pedig elkezdtem egerészni a csendesebb rész szélében. Nagyjából hármat dobhattam, amikor gyönyörű burvány jelent meg a légy mögött. Sajnos balin barátom nem kapta el a legyet, csak engem sikerült jól megijesztenie. Innentől aztán kettőzött erővel intéztem rohamot, ami még három kapást, eléggé óvatosat, eredményezett, halat azonban nem. Igazából nem is nagyon érdekelt, mert ezzel a bottal számomra valóban frenetikus élmény volt a horgászat. Követtem a zsinór meseszép útját, éreztem, ahogyan megfeszül a bot, és íjként lövi előre a zsinórt. Akár egy lassított filmben.



A sok dobás között észre sem vettem, szépen ránk reggeledett. Kikászálódtunk a vízből, én szomorúan szedtem le az orsót a botról ( aminek szerintem Ken legalább ennyire örült, hiszen így már biztosan nem tehetek kárt a botjában), és búcsúztam el a Fekete Csodától.
Összességében egy remek kis botot foghattam a kezemben két hajnalnyit, nagyon sajnálom, hogy nem most kezdtem el e legyes horgászatot, mert akkor kizárólag ilyeneket vennék. Aki csak teheti, próbálja ki, egy életre titkos szerelme marad egy ilyen karcsú gyönyörűség!
Viszont nem lenne teljes ez a néhány sor anélkül a vallomás nélkül, ami még ide a végére kívánkozik. Hiába volt fellegekben járó a horgászat ezzel a príma ragasztottal, azért megszólalt bennem a lelkiismeret, és elég sokat gondoltam a tokjában szomorkodó, otthon maradt Sharpes botomra. Túl sok emlék köt már hozzá, hogy csak úgy lecseréljem, sarokba állítsam. Remélem ezeket a sorokat most Ő is érzékeli, valahogy telepatikusan, és megbocsátja félrelépésemet. Mert még sok balin vár ránk itt a Dunánál.

Végezetül a szürke adatok:

A bot neve: Heddon #17 Black Beauty ( Standard Trout - valamikor az 1930-as években készült)




Osztály: HDH, ez a mostani 6/7-es osztálynak felel meg




Hossz: 8’ 6”  (260 cm)





Súly: az ördög tudja. De nem nehéz, az biztos!  



2013. május 27., hétfő

Lectori salutem!

Adj' Isten!

Ahogyan azt már Lezli barimnak néhány napja említettem, ez a bejegyzés nem marad fent,csak időlegesen. Aki akarta, már olvashatta, így az enyészeté lesz. Innentől kizárólag a horgászaté a szerep, mindenféle véleménynyilvánítás nélkül.

Tehát továbbra is:

Jó olvasgatást!